Bocsi, de mmost egy kis szünetet tartok. mert itt az év vége és vizsgázok, és május végén 9 napra Angliába utazok.

Várható visszatérés/folytatás: Június 11 után!

Nem akarlak elveszíteni!

Ez a bál meg a költözés Beni életében is nagy változást hozott. El kellett szakadnia Mirától, akivel sikerült megtalálni azs összhangot. Nagyon betett neki Annabell is. "Odanyújtottak" neki egy teljesen ismeretlen lányt párnak, miközben ő így is szerelmi válságban szenvedett. Amióta elköltöztünk csak SMSekben és e-mailekben tudták tartani a kapcsolatot; Mira is elutazott Görögországba, így végülis működött a dolog. A leveleiket féltve őrzi az én mafla bátyám. Annyira béna! Nem volt képes megmondani Mirának a bált, de nyafogni, amiért Annabell a párja, tud. Persze azt is csak nekem.

- Ki ez a csaj? És miért Vele KELL táncolnom? - nyafogott a találkozás után- Amikor meglátta azt a képet az asztalomon, tudod, amin Mirával állunk a cseresznyefa előtt - kérdőn pillantott rám, én meg bólintottam - szóval akkor elkezdett róla faggatni és búcsúzóul azt mondta, hogy itt az ideje elfelejteni Mirát! - a bátyám már szinte üvöltött. Tudtam, hogy idegei pattanásig feszültek. Mikor észrevette a rémült arckifejezésemet bocsánatot motyogatt és bezárkózott a szobájába. Azonnal tudtam, hogy mit kell tennem: felvettem a kapcsolatot Mirával. Az alábbi MSN beszélgetés folyt le közöttünk.

Én: Szia Mira! Bocs, ha zavarlak, de ez FONTOS!

Mira: Szia, Mi az, mesélj! Beni?

Én: Aha.

Mira: Jaj, ne. L

Én: Szóval lesz egy ilyen üdvözlő bál és beosztottak nekünk egy-egy partnert.

Mira: Beninek is?

Én: Sajnos. Nagyon kiakadt.

Mira: Huh! Az jó! J

Én: Ne örülj előre! Beni szerint a csaj mindent tudni akart rólad, és azt mondta ideje elfelejteni téged.

Mira: Micsoda?! És erre Beni mit válaszolt?

Én: Nem t’om. Csak nekem nyafog!

Mira: Bocs, de ezt fel kell dolgoznom. Majd veled veszem fel a kapcsolatot a bál után.

Én. OK. 3 nap múlva írj vagy hívj! Utána viszont beszélj Benivel.

Mira: Oké. Szia.

Én: Szia.

 Kikapcsoltam a számítógépet és egy cseresznyevirágos jegyzetfüzetet vettem elő egy tollal. Tanácstalanul meredtem a borító virágaira. Hogyan tovább? Muszáj valmit tennem! Beni valószínűleg beszámol nekem a bálról, mert azt reméli, hogy elmondom Mirának. De ezúttal nem tehetek így. Azt akarom, hogy háttérben maradjak! Onnan mozgatom a szálakt. A bábmester sem jön ki az eőadás végén, én sem fogok. Jó, mindez szép, de akkor honnan tudom meg azt, hogy mi történt a bálon? Felálltam. Átnézek a bátyámhoz, hátha ott rejtőzik a válasz. Halkan lépkedtem. Az ajtó nyitva állt, így inkább csöndben belestem. A szobája kékes árnyalatú volt. Ágyán hanagyul hervert a bátyó fekete pulcsija. Hányszor adta ezt kölcsön Mirának, ha esett az eső, vagy hűvös volt. Beni az íróasztalánál ült és egy kis könyvecskébe írt szorgosan. Mosolyogva néztem ezt a 16 éves nagyfiút. Előre dőlt, így mogyoróbarna haja az arcába hult és eltakarta sötét bociszemeit. Egy világoskék rövidujjú pólót visel; tőlem kapta születésnapjára. Csak most vettem észre, hogy milyen izmos. Nem volt az a kigyúrt "izomagy", de sugárzott belőle az erő. " Végül is helyes srác, - gondoltam - csak az a kár, hogy ilyen szerencsétlenkedő típus." A megoldás villámként hasított belém - a NAPLÓ! Ebbe biztos leírja a történéseket. Valószínűleg felkiálthattam, mert Beni ide hézett, gyorsan becsapta a könyvecskét és nevetni kezdett.

- Nem illik hercegnőhöz a kémkedés! Különben is, nem megy valami jól! - mondta Beni és még mindig nevetett. Annyira, hogy még a könnye is kicsordult. Durcás pillantást vetettem be, majd mosolyogni kezdtem.

- Nem kémkedtem! - kiáltottam fel - Csak át akartam nézni hozzád. Ez akkora bűn?

- Ha igaz, akkor nem. De sajnos rosszkor jöttél, hugica!

- Miért?

- Mert minden nap délután 3-tól 5-ig lovagló edzésem van, és 10 perc múlva 3, szóval indulnom kell.

- Hmm... mintha rémlene valami. Hát akkor megyek is - azzal elindultam kifelé, de az ajtóban még visszafordultam, hogy meglessem a napló helyét.- Sok sikert! Nehogy lees a lóról! - kacsintottam búcsúzóul a bátyámra. A fejemben összeállt a terv. A bál utáni nap, ha lovagol bemegyek a szobájába és elolvasom mit írt. Egészen a bál utáni reggelig nem is gondoltam a tervre, de Mira ébresztő SMSe eszembe jutatta, Azt kérdezte mikor hívhat. Gyorsan bepötyögtem a választ és "besétáltam" az eseménytelen délelőttbe. Délután működésbe lépett a haditerv. Három után tíz perccel megénztem, hogy brni edz.e, majd bevonultam a szobájába. Kihúztam az íróasztala felső fiókját, és azonnal megpillantottam a kersett tárgyat. Komoly, sötétkék füzet volt, nagy örömömre lakat nélkül, de az amúgy is lányos dolog. Éppenhogy felnyitottam, amikor megszólalt a telefonom. A hirtelen ijedtségtől nem is tudtam felvenni, csak másodpercek múlva. Abban a pillanatban   azt sem tud mi szól, csak az járt a fejemben: LEBUKTAM! Mira hívott.

- Szia Rika!...vagy Sophie?

- Szólíts nyugodtan Rikának.

Oké. Van valami fejlemény?

- Sikerült megszereznem Beni naplóját. Ja és fontos, ne áruld el, hogy az én kezem van az ügyben, jó?

- Rendben.

AZt írja többnyire csak hétköznapi dolgokról beszélgettek. Milyen a hercegi élet, ilyesmik. Megkérdezte Annabell, hogy táncolt-e már veled...

- Az iskolai bálon. Bocsi! Ő is ezt mondta?

- Igen, és hogy jól táncolsz. Idézem: " Mira úgy táncol, akár egy istennő. Lehet, hogy giccsesnek hangzik, de így van."

- Jaj, de édes! Bocsi!

- A bál végén Annabell azt ígérte még találkoznak, reméli akkor már másképp!

- Ezt meg hogy értette? Szerinted?

- Talán...randira gondolt...

- Én is ellől félek.

- Nyugi. Halottad, Beni tartja magát. Én innentől kezdve kiszállok. Most már oldjátok meg ti. AMit  lehetett megtettem.

- Igazad van. Köszönöm. Nyugalom, nem árullak el a segítésért, Szia Rika!

- Szia! Drukkolok Mira!

Elégedettem raktam vissza a naplót. Nagy volt a kísértés, hogy beleírjam: "Most már minden rendben lesz, ne aggódj!" De nem tettem. Villámgyosran hagytam e  a szobát és kisétáltam a bágyadt augusztusi napsütésbe.

A bál

Ren az üvöltése után nagyon furcsa lett. A szemei tágra nyíltak, majd egy pillanat elteltével félig nyitottá váltak. Őrült tempóban lihegett egy percig - ez volt az az idő, amikor visszaemlékezett - utána pedig odébb állt. Szörnyen nyúzottnak tünt. Bocsánatkérően rámnézett sötét szemeivel, melyek ezúttal szomorúságot tükröztek, majd lerogyott az egyik fotelbe. Ahogy ránéztem egy kutya jutott eszembe, aki lepihent egy vereséggel zárult harc után. Mennyire sebezhető ez a fiú! - villant át az agyamon. Odaléptem elé.

- Ren... - kezdtem bele félénken - mi a baj? Mi történt veled?... - nem válaszolt - Én...sajnálom! - hajoltam oda hozzá és megpróbáltam átölelni. Felállt. Megölelt, ajkai súrolták az arcomat, de ő nem nézett rám, lehunyta a szemeit. Éreztem az illatát. Hirtelen minden elnémult körülöttünk. Ren egyszerre hihetetlen mágnesként kezdet húzni. Persze csak így éreztem, valójában mozdulatlanul álltunk. Átéltem a pillanatot, amikor az ember beleszeret valakibe. Felpillantottam. Ren arcát láttam, szemei rabul ejtették az enyéimet. Egy pillanatra úgy éreztem belelátok az eléjébe. Egy gondolat volt benne: Nem szabad Őt szeretnem! Teste és szíve azonban ellenkezett a gondolattal, Ren meg akart csókolni. Újra kihült körülöttünk a világ, hirtelen zúgó vízesés hangjaként hallottam a szívverésemet. Ajkaink egészen közel voltak egymáshoz, már szinte érztem a csókját, szívem hevesen zakatolt. Az esze, az a gondolat azonban az utolsó pillnataban győzött.

- Találkozunk a bálon! Sötétzöld ruhát vegyél fel, az a te színed! - kiáltotta búcsúzóul az ajtóból. Fogalmam sincs hogyan került oda; túlságosan a hatása alatt álltam, nem tudtam gondolkozni.

AZ elkövetkező két nap tanulással telet el. Könyvekkel a fejünkön mászkátunk a lakásdban, udvariaskodtunk: Beni meg én. Ezen kívül a képzés elgé lightos volt, csak azt kelllett megtanulnunk, hogy hogyan táncoljunk, ügyeljünk a helyes tartásra és mindig udvariasak legyünk. A legfontosabb kérdés a megjelenés volt. Tanárunk azt állította, hogy az elsőbálozóknak fehérben kell lenniük. Vele mentünk ruhát vásárolni. A boltban csak Ren mondata járt a fejemben. Nem kis örömömre szolgált tehát. mikor megpillantottam egy gyönyörű fehér ruhát rafináltan, néhol sötétzöld részekkel megtoldva. Bármennyire is furcsának tűnik a képzeletedben, biztosíthatlak, ha láttad volna azonnal a szívedbe zártad volna. A hab a tortán az volt, hogy a bál témája  a reneszánsz kor volt, és a ruha tökéletesen erre a célra volt készítve. Vajon álmodom?

A bál napján tízkor keltem. A reggeli után már jöttek is a fodrászok, sminkmesterek, hogy széppé varázsoljanak minket. Apa ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön egy fényképész, aki lefotózza a családot a báli öltözékében. Ezek a szépségiparba dolgozó emberek szerintem varázslók. Komolyan! Olyan szépek lettünk, mintha soha az életbe egy pattanásunk se lett volna. Persze azért időigényes volt a dolog. Mikor a fényképész kattintott megérkezett a limuzin. Hat órára rendeltük, pontos volt. Elámultam; már ennyi lenne az idő?!

Odafelé a többiek a tanult dolgokat ismételték át, míg én magamban újra és újra lejátszottam a két nappal ezelőtti jelenetet. Számtalan kérdés kavargott a fejemben.Hogy fog viselkedni? Vajon beszélni fogunk-e arról a napról? Hogy fog kiöltözni? Zavarban lesz-e? Még sok más is...A szívem már a torkomban dobogott, mikor megérkeztünk. Féltem attól, hogyha meglátom Rent olyan erősen tör fel bennem az érzés, hogy ezt ki is mutatom, esetleg azonnal megcsókolom, ezt pedig nem lehet. Miért? Mert bár utalt rá, sose mondta, hogy szeret; és főképp azért mert alig ismerem. Különben is liltja a báli etikett. Már nyílik a limuzin ajtaja, s mi kilépünk a kivilágított bejárat elé. Vörös szőnyegen lépketönk, mint a sztárok, csak a sikítozó rajongók hiányoznak. Az ajtóban két jóképű srác állt ( ezt jegyezd, mert később még találkozunk velük), talán 17-18 évesek. Kedvesen fogadtak, ajtót nyitottak nekünk. Belépve egy hatalmas terembe találtuk magunkat,aminek irtózatosan magas plafonja volt. Fülledt, párás levegő, és a pezsgő émelyítő szaga csapott meg. A terem tele volt emberekkel. A nagy nyüzsgés akkor hallgatott el, amikor valaki megkocogatta poharát egy kanállal: Mr. Imahara volt. megköszrülte a torkát, majd belekezdett beszédébe.

- Hölgyeim és Uraim! Azért gyűltünk itt össze - kezdte közhelyesen - hogy megünnepeljük a Hercegi Kör új tag-családját, Márayéket! Ismerjék meg őket! - ekkor intett, hogy menjünk oda mellé, és mikor odaértünk folytatta - Kérem legyenek velük elnézőek!... - hatásszünetet tartott, miközben Benivel forrtunk a dühtől - Ezennek a Reneszánsz bált...megnyitom!

Hatalmas éljenzés fogadta ezt a néhány, közhelyes moondatot. Megszólalt a zene, mi pedig próbáltunk beolvadni a tömegbe, de Josh Imahara megállított. Arra kért, hogy táncoljam ÉN Rennel a nyitótáncot! Mit tehettem volna? Bár minden porcikám tiltakozott, mégsem illet volna visszautasítani, így igent mondtam. Josh intett a várakozó Rennek, majd sok sikert kívánt és elment. Rápillantottama közeledő fiúra. Bekövetkezett amitől féltem! Amint megláttam az eszméletlenül helyes, lazán és magabiztosan közeledő Ren félszeg mosolyát és tökéletes megjelenését, azonnal zúgni kezdett a fejem. Azonban amint hozzám ért, éreztem a belőle áradó kellemes hűvösséget megnyugodtam. Új zene csendült fel: harmonikus, megnyugtató, ugyanakkor friss és lendületes. Lágyan suhantunk a teremben, ebben a pillanatban úgy éreztem csak MI vagyunk itt, csak ő és én, kettesben. Úgy táncoltunk mintha a vérünkben volna minden egyes apró mozdulat. Van időm megnézni ŐT, gondoltam és felpillantottam a partneremre. Ren ismét a régi volt önmaga volt, komoly képpel nézett rám. Talán csak a fény csalta meg a szememet [micsoda régies fogalmazás XD] és  azért láttam mosolyogni. Szemei a tekintetembe mélyedtek. Gyönörűek, áthatóak és olyanok voltask, mint azoké akik sokat megéltek már. Nemes vonású arcát fantasztikusan zselézett fekete haj keretezte. Egészen belemélyedtem az arca elemzésébe, így alig vettem észre, hogy befejeztük a táncolt. Meghajoltunk, mint a fellépők, majd mint a fellépők, úgy távoztunk a terasz irányába. Kint kellemes nyári szellő fújdogált, a csillagokn ragyoktak az égen. Mindkettem a korlátnak dőltünk és az eget kémleltük. Hosszú csönd állt be, de nem az a kínos, hanem inkább a boldog "megértő" csend. Végül ismét én törtem meg a jeget.

- Köszönöm! - suttogtam magam elé, de Rennek szánva, a táncra utalva. Erre ő visszahívott táncolni. Úgy élveztem, mint az elsőt. Később mikor már indulni készültünk Ren ismét a teraszra vonszolt. Egy darabig csak nézte, ahogy az eget bámulom, az indulás pillanatában azonban futó csókkal köszönt el a hercegem.

A valódi arcod

Rent hirtelen elöntötték az emlékek. Csak sodródott az árjukban, vissza a messzi-messzi múltba. Az első kép amit ki tudott venni egy öt éves kisfiú volt. Sírt és a szülei mellette álltak és vígasztalták. Az ember öt éves korára az ember kapcsolatokat épít ki, barátokat szerez, már van oka élni. Ez alól Ren sem kivétel. Ekkor került ő olyan helyzetbe, hogy sikeres üzletember apja miatt el kellett költözni a családnak. A többi rokon viszont ottmaradt Japánban, míg Ren, az anyja és az apja Franciaországba költözött. A kis japánnak nemcsak egy új nyelvet kellett megtanulnia, de még az iskolapadba is be kellett ülnie. A kissrác számtalanszor járt Párizsban, ebben a gyönyörű városban, de semmi nem maradt meg benne a látottakból. Ebben a korban az embert csak a játék érdekli. Itt-tartózkodásuk alatt Rent apja számtalan szebbnél-szebb ajándékkal halmozta el, de szeretetét nem tudta pótolni. A kisfiú elhidegült apjától, szíve egy része ekkor halt el örökre.

Két év múltán, mikor hősünk betöltötte a hetet a család Brazíliába költözött, ismét Mr. Imahara üzleti ügyei miatt. A kis Ren ugyancsak megsínylette ezt, hiszen megint elvesztette a barátait és újra egy ismeretlen nyelvvel találta magát szemben. Valahogy átvészelt itt egy évet, nem nagyon barátkozott, többnyire egyedül játszott a szobájában, anyját sem engedte közel magához. Ren elzárkózott a külvilág elől. Azonban ismét tovább kellett állni, megint ugyanabból az okból kifolyólag.

Ezúttal a család Amerikába költözött, úgy tűnt végleg. Azonban Rent itt érték a legnagyobb csalódások. Az iskolában - ahová járt - ő volt az egyetlen külföldi gyerek. A többiek először kíváncsian, kedvesen közeledtek felé, majd mikor már a barátai lettek mindenki elfordult tőle. Céltábla lett; csúfolták megalázták. Otthon csak néha mesélt a dologról, apja nem is törődött vele. Mingid csak az üzlet és az üzlet. Lassacskán azonban elfajultak adolgok. Ren egy nap táska nélkült, tépett, vizes könyvekkel a kezében tért haza. A többiek elvették méregdrága táskáját, a könyveit megtabosták, majd beledobálták a WCbe. Ekkor az apja észbe kapott és átiratta a fiát abba a középiskolába, ahová most is jár. Ren már értette miért rohanták meg az emlékek. "Elég a hisztiből"- apja is mindig valami hasonló mennydörgéssel szidta le. Az emlékek azonban itt nem álltak meg.

Ren előtt tisztán jelent meg az első nap. A többiek mosolyogva fogadták, mindenki kiváncsi volt rá, kedves volt vele. A lányok elolvadtak a mosolyától. Mikor végre minden megnyugodott és tökéletesnek látszott - Ren már a második barátnőjével Charlotte-tal járt - az élet bemondta az unalmast. Az apja olyan sikeres lett, hogy saját vállalkozást akart nyitni és egy megfelelő országot keresett, ahol olcsún beindíthatná vállalkozását. Így talált Magyarországra. Ren teljesen kiakadt. Most, egyszer az életben szembe szállt az apjával. Közölte, hogy ő semmilyen körülmények között nem hajlandó otthagyni Floridát. A nap most is beugrott. Késő déután volt, a Nap már lebukni készült, ő pedig apjával szemben állt házuk terazsán. Karjait dacosan összefonta a mellkasa előtt, állát előre tolta és szúrós szemmel méregette apját.

- Nem, most már befejezhetnéd!! Tudom, sose számított a szavam, se anyámé, de most az egyszer kérlek hallgas meg! - kezdte erős, magabiztos hangon; nem üvöltött - Már nem egyszer költöztünk el, már nem egyszer kellett a nulláról újra kezdeni mindent. Csakhogy tudd, ez nekünk nem jó. Van magánéletem, bármennyire is meglepő. Nem akarok tiszteletlen lenni, szóval kérlek szépen, ne haggyuk el Floridát. Itt végre megtaláltam a helyem a világon. Ha te el is mész, én itt maradok! - zárta le beszédét, és örült, ohgy végig higgadt maradt. Apját azonban látszólag nem halotta meg a dolog. Végül azonban Josh elgondolkodott, emiatt van most iígy minden. Nem akarom előre lelőni a poént, azért hallgatok. Bocsi, de néha nehéz megállni egy-egy spoilert! Gome!

Ren aludni tért. A Nap már lement, így a "beszéde" után elment zuhanyozin. Most a paplan alól elgondolkodva bámulta a plafont.

- Jól tettem, hogy elmondtam. - suttogta magának megnyugtatásképp a sötétbe, majd elragadta az álom. Ahogy a "régi Ren" elaludt, az új úgy tért vissza a valóságba Sophie mellé.

Ren

" Nyitom!"

Öt perc múlva apa egy szomszéddal, Rennel és egy lánnyal állított be.

- Mr. Imahara, engedje meg, hogy bemutassam a csládomat: a feleségem, Amina, a fiam, Herri - ekkor képzeletben kitéptem a a hajam, mi a jó neki abban, hogy a Harryt magyarosan mondja??? - és a lányom, Szofi - na jó, msot meg kirázott a hideg!

- Örvendek - bólintott a fickó - Josh Imahara vagyok. Ő itt a fiam Ren, és egy barátja, Annabell Gate. Ők lesznek a gyerekek párjai. Javaslom menjetek, ismerkedjetek meg picit!

Beni hirtelen megremegett. Ajjaj! Nagyon dühös, ha nem fojtom belé a szót lőttel a csládunk jóhírének.

- Jó ötlet! - erőltettem mosolyt az arcomra - Megyünk is a szobáinkba, gyertek!

Azzal megragadtam a bátyám csuklóját és elindultam.

- Nyugodj meg! Kinyírnak, ha nem keltesz jó benyomást! - sziszegtem a fülébe. Beni lassan bólintott. AZ emeleten ketté váltnuk. Aggódva néztem utána, de látszólag lenyugodott. Beléptem a szobámba nyomomban a "szívtipróval". Gyorsan át akartam vágni a háló-részlegen, elvégre az ágyam és a ruháim nem tartoznak rá. Átvágtam a szobán, elhúztam a függönyt és beljebb létem, hogy Ren is beférjen. Megfordultam, hogy hellyel kínálajm, azonban őfelsége sehol. Visszamentem a függöny túloldalára, és pillantásom azonnal a kitárt gardróbajtóra tévedt. Ren!!!!- fortyantam fel magamban és indultason, heves lendülettel léptem be a ruhatáramba. A srác ott állt benn és  a ruháimat nézegette. Mi a ...??!!! Leesett az álltam. Ren megfordult  és rám nézett.

- Elég szegényes ruhatár! Egyáltalán nem hercegnős! Abszolút kezdő vagy! Ezt azzal magyarázod, ohgy még nem volt időd vásárolni? Remélem a bálra veszel valami újat! - mondta hihetetlen közönnyel.

- Na álljon meg a menet! - most elszakadt bennem a cérna - Mégis mit képzelsz?! Nem fogok veled táncolni! Elegem van! Beképzelt barom! Kifelé!

Na, ezt jól megcsináltam. Ha elragad a hév nem tudok megállni, de Rent úgy látszott nehéz kidönteni a nyugalmából, ugyanis hirtelen megragadta  acsuklómat és áthúzott a másik "szobába". A falnak döntött és mélyen a szemembe nézett.

- Elég a hisztiből! - mennydörögte.

Szeppenten álltam, teljes testemben remegtem. A jó benyomást elrontottam. De vajon,...most mi lesz?

Folytatjuk...

Új otthonom

- Hahh! - sóhajtottam, és elnyújtóztam a franciaágyon. Egy hónapja lakom itt és még be sem jártam a palotát. Csak bámultam a magas mennyezetet, ami gyönyörűen volt festve rokokó stílusban, akár csak a szobám. Az egész kastély azért nem volt ilyen csicsás. A  korszak végén készült, így keveredett a már beköszöntő klasszicista építészettel. Voltak teljesen díszes szobák, mint az enyém, vagyis a legelsők, a legkorábbiak; és már letisztult, újabb slítusúka is.

Szakadt az eső, mélabús nap volt, még az olyanok számára is, akik mindig vidámak. Aznap jártam be a palotát. Jól emlékszem, mi volt rajtam, h.Naoto punkloli ruháinak egyike.  Bár nyár volt, az eső lehűtötte a levegőt, így egy puha, szürke, könnyű takarót terítettem a vállamra. Lépteim nyomán kongott a folyosó, nagy csöndje tovatűnt. A szobákba csak bepillantottam: társalgó, szalon, dolgozó szoba, étkező, fürdők, háló sszobák, vendégszoba. A földszinten és a két emeleten is volt egy-egy körfolyosó középen, üvegfalakkal. Ahogy bejártam őket folyton-folyvást a zuhogó esőt bámultam, ami mindent elhomályosított, és ettől olyan lett a kiskert a szökőkúttal a közepén, mint egy egyenlítői esőerdő. Ettől az oly gyönyörű, mégis szomorú látványtól megborzongtam és összehúztam magamon a "köpenyt". Ahogy lefelé bámultam, megpillantottam valamiféle elmohosodott kőhalmazt. Döbbenten jöttem rá mit látok.

Egy sírt!

Általában ilyenkor megakad a lélegzeted, kikerekedik a szemed és üvöltesz? Megnyugtatlak, én is ezt tettem volna, azonban a testem nem engedelmeskedett. Csak bámultam és lélegeztem, lassan és nyugodtan, végül tovább mentem, mintha mi sem történt volna. A testem magától mozdult. Gépiesen végigjártam a szép szobákat, majd visszatértem a sajátoméba. Eszembe sem jutott még ezt sem megnézni. Megálltam  és körbenéztem. Mindent jó alaposan, elvégre ez volt a legrégebbi szoba tökéletes rokokó pompával. Falai halvány citromsárgák, apró mintákkal. Egy nagy ablaka volt, aminek hatlamas, széles belső "párkánya" volt. Tudod, vastag a fal, de az ablak vékony, és a belső falfelültes és az ablak között marad egy üres "zug". Na, ez a zug lambéria borítást és sok szatén párnát kapott. Középen fejtámlájával a falnak volt az ágyam, franciaágy, baldachinos. Mellette egy ajtó nyílt a gardróbba. Szemben a bejárati ajtó két oldalán egy-egy asztal; íróasztal és sminkasztal. Ezt a részt egy függöny választotta el a szoba másik részétől, ami nappali jellegű volt: plazma Tv, foltelek..stb.

Miközben ezt néztem megszóltalt egy vékony, csengő jelzés. Ez azt jelenti, hogy családi kupaktanács lesz. Vajon miért? Történt valami? Leballagtam a földszinti társalgóba. Némán, a korlátot bámulva caplattam lefelé a lépcsőn, a fejem, mintha üres lett volna. Egyre csak a korláltot néztem, mintha későb aprólékosan le akarnám rajzolni.

Beléptem a szobába. A szememet bántotta  a lámpa neonfénye, hiszen órák óta a szürkeségbe burkolózva jártam a palotát. Ez a szoba  a legnagyobb a házban. Halvány, szürkés égszínű (vagyis kék) falain festmények tarkállottak. A kedvenc művészeti alkotásaink hű másolatai. Karosszékek, kanapék a fal mentén, olvasó sarok: nagy könyvszekrénnyel, fotelekkel. Van egy győnyőrű márvány, párkányos kandalló itt és persze számtalan kisasztal, és a lényeg. TÜKRÖK! Miért is vannak itt? Nos, ez egyszerű, bárkit szemmel tudsz tartani a szoba túlsó felében is.Jó, mi? Fölösleges elmagyaráznom, hogy mire jó ez, mert ha van egy kis sütnivalód tutira tudod. Ja, és a legkirályabb az egész szobában az, hogy van egy fal aminek a teljes felültetét ablaküveg borítja. Az ajtóval szemben levő díványon ült Beni és SMSezett. Biztos Mirával. Amióta itt az a sok hercegi izé nem nagyon találkoznak. Ez mindkettejüket nagyon megviseli.Apa az ablakon bámult kifelé merengve. Anya éppen most lépett mellé és szólt, hogy megjöttem én is. Erre ő bólintott és meg sem fordulva beszélni kezdett.

- Mint tudjátok, egy hónapja lakunk itt, hercegi családként, ahogy szomszédaink is. Nos, ők szerveztek egy fogadó bált, ahol megismerkedhetünk. Ne aggódjatok, gyerekek is lesznek ott, veletek egyidősek. Még nem tudjátok a báli etikettet, de már hívattam egy tanárt. Holnap és holnapután jön és segít, utána pedig ott lesz a bál... - ekkor megszólalt a csengő - ...nyitom!

Emlékek homálya

- Akkor szombat este a discoban! Én hívom meg Csongort! - kiáltotta utánam Fruzsina.

Péntek délután a suliból indultunk haza a legjobb barátnőmmel, Fru-val. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk a szombat esti jégdiscoba és elhívja az unokatesóját, Csongort, aki egyel fölöttünk jár és nekem nagyon tetszik. A városunkban van egy szuper csúcs fedett koripálya és így afülledt nyári napokon is lehet korizni.

Május 14.-e van. 9.-én volt a szülinapom, most már 14 éves vagyok. Hosszú barna hajam feltűzve meredezett szerte-szét a fejemen. Imáddtam ezt a hajviseletet. Az arcomon nyugodtság és megkönnyebbülés: vége a sulinak. Sose sminkeltem magam. Az arcbőröm tiszta, hosszú, göndör fekete szempillák; nagy szinte fekete szemek. Persze sokan voltak szebbek nálam, de már rég megtanultam, ha önmagamat adom sokkal szebb és jobb vagyok. Egy színes Eastpak övtáskám és egy ugyanolyan hátizsákom volt, amit iskolatáskának használtam.Így bandukoltam szép lassan hazafelé.

- Megjöttem! - káltottam, ahogy a hallba értem és ledobtam a táskámat. Csak Beni volt itthon a barátnőjével, Mirával.

- Rika! Szia Picim! - üdvözöltek vidáman. Beninek mindig megengedem, hogy így hívjon és Mirának is. Mira igazán szimpi lány, ő az első akit bírok a barátnői közül. Beni mindig tőlem kérdezi, hogy mit gondolok a csajról, mivel az első barátnőjével, Timcsivel nagyon megjárta. Én már a legelső találkozásnál láttam rajta,hogy milyen, de hiába szóltam a bátyámnak, nem hitt nekem, így megjárta. Mira nagyon aranyos lány, szőkésbarna hajjal és ábrándozó kék szemekkel. Ma egy vízzöld ruhát és a szemeival azonos színű balettcipőt viselt.

 - Anya vagy apa? - kérdeztem.

- Apa még dolgozik, anya pedig el ment shoppingolni.

- Te jó ég! Shoppingolni? Kösz! Oksa! Akkor megyek is csakfelhívom anyut! -vetettem oda és elmentem telefonálni.

- Halika! - anyu mindig így veszi fel a telcsit.

- Szia anya, Rika vagyok!

- Mondjad kincsem!

- Elmennék sétálni...és szombat este mehetünk Fru-val jégdiscoba?

- Menj csak!De vacsira érj haza, és a jégdiscoba is mehetsz.

- Köszi! Király vagy! Chuu! ( puszi japánul)

- Puszi! - fejezte be és letette.

Gyorsan kirohantam a hallba és felkiabáltam Beninek:

- Elmentem sétálni! Este jövök! Ja, és szombaton jégdisco lesz! Én ott leszek! Csáó!

Elrohantam.

Valahogy eljutottam a Virág parkig, pedig azt hittem, csak eszeveszetten rohanok és az okát sem tudok. egyszerűen csak úgy éreztem: kell! Megálltam és leültem egy padra. Akkor láttam meg életemben először Rent. Egy kőgazdag fiú, aki egy puccos palotában él a hegyen. Az apja pénzen vásárolt hercegi címet. Rent minden csaj imádta a suliban! Rajongói klubbjai voltak. Sokan képet tartottak maguknál róla. Ren amúgy egyidős volt Benivel. Engem sose hatott meg ez az elérhetetlen srác, most mégis, mikor elvonult előttem a kíséretélvek úgy éreztem rajzolnom kell, Őt. Fekete haja hátul fel volt zselézve, elől a homlokába lógott ( szakavatottaknak: Sasuke féle szívtipró, a Narutoból). Sötét és titokzatos szemei rám bámultak. Szerencsére mindig volt nálam vázlat füzet és ceruza az övtáskámban, így előkaptam és pillanatok alatt felskicceltem. Tíz perc alatt ki is dolgoztam. Fekete haján megcsillant a fény, a szemei éppoly titokzatosak voltak, mint a valóságba, Arca megőrizte nemes vonásait a rajzomon is. Egy volt  probléma, túl sok vonalat használtam, vázlatos lett.

Ren csak bámult rám, de elment. Később visszatért a kísérete nélkül. Elővett egy fényképezős mobilt (persze a legújabbat) és lefotózott. A többire már nem emlékszem. Nem tudom, hogy kerültem haza, a discora sem emlékszem. Ren fényképez. Ez az utolsó kép. Innentől minden a homályba vész.

Rika és Sophie

A nevem Sophie. Igazából Szofi-nak kéne írni, mert magyarok vagyunk, de így szörnyen néz ki!Szerintetek is? Annyira nem is Szofi, inkább Szofi hercegnő. Hercegnő, hmm. Megint magyarul. Legyen inkább angolul: Princess, elvégre a Sophiehoz sokkal inkább illik. Tehát számomra a nevem Princess Sophie, míg a szüleimnek és sok más embernek - akár neked is, de remélem nem - Szofi hercegnő. Most jól összezavartalak, igaz? Nos, akkor kezdjük az elején!

Két éve egy átlagos tinilány voltam, Máray Rika. Úgy bizony, Rikának hívtak és senki nem hívott hercegnőnek. Imádtam rajzolni, festeni, ahogy most is. Az anyám a művészeti főiskolán tanított táncot, vagyis tánctörténetet; az apám sikeres vállalkozó volt sok pénzzel. Üzleti körökben sokszor nevezték őt Királynak, a tisztességessége és sikeressége miatt. Így kezdtek engem hercennőnek hívni, ha vele voltam. Mint már mondtam, sok volt a pénz és apu be akarta fektetni valamibe. Megkérte egy üzleti partnerét, hogy fektesse be helyette, mivel nincs ideje rá. Ő és a segítői pedig poénból vettek neki egykastélyt és hercegi címet. Gondolhatod, rendesen meglepődtünk mikor bejelentette, hogy elköltözünk egy palotába. Anyu majdnem elájult. Anyut egyébként Aminának hívják, aput Richárdnak. Beninek is leesett az álla. Még nem mondtam ki az a Beni? Hoppá! Ő az én bátyám és két évvel idősebb, mint én.

Tudod mit? Inkább elmesélem a beköltözést, amikor Rika Princess Sophievá vált! A többiek már csak halványan emlékaznak erre a névre, én mégis féltva őrzöm.

Rika.

Sophie.